A gát mögött gyújtottunk tüzeket. Ugráltunk át
a lángon, hülyültünk, nem vettük észre, amikor az
oroszok jöttek. A Herceg vezette őket, vagyis hogy
a szovjet tanácsadó elvtárs a városból, nem tudom
mi volt a rangja, mindenki Hercegnek hívta, mert
magas volt, jóképű, és mindig mosolygott. Még
amikor ütött, azt mondják, akkor is. Térdre, azt
mondja, jobtvojematy. A lányok elfutottak, mi
maradtunk csak ott, kilencen. Azazhogy tízen, mert
a hat kitelepítetten meg rajtam kívül ott volt még a
Lobo meg a Beás és persze a Medve, meg az a
biciklis kölyök, akit egyikünk se ismert. A Herceg
odasétált mögé, elővette a pisztolyát, mondott
valamit oroszul, amin a vele lévő szovjet elvtársak
nevettek. Csönd volt különben a gátnál, esteledett,
csak a vajak károgtak a tarló fölött, meg az égő
uszadékfa ropogott, ahogy szétpukkantak benne a
vízbuborékok. Én nem féltem különösebben, az
uszadékfa senkié, tűzgyújtási tilalom csak a nyáron
volt, most pedig október közepét jártuk. Talán csak
jókedvük van nekik is, gondoltam, mármint a szovjet
elvtársaknak, és velünk akarnak szórakozni kicsit.
Nem mondom, évekkel azelőtt még bármi lehetett
volna, de Sztálin elvtárs halála után már nem vittek
el senkit a faluból, csak beszolgáltatáskor, ha nem
adta be önként, amit elvártak tőle. De akkor is
inkább az öregeket tartották bent, amíg a család be
nem adta, amit muszáj volt. Igazság szerint inkább
mi szivattuk az ávósokat, kiszúrtuk az autójuk
gumiját, meg seprűnyelet nyomtunk a kipufogójukba,
de a szovjet elvtársakkal sose óberkodtunk,
azokat annyira utálta mindenki, hogy csak akkor
köptek utánuk, amikor nem láthatták. Én nem utáltam
őket, tudom, hogy hősi életüket áldozták,
hogy felszabadítsanak minket a fasiszta hordák
elnyomása alól, és csak azért maradtak itt, hogy
segítsenek az elvtársaknak a rendet fenntartani.
Megmondom őszintén, világéletemben szerettem a
forradalom atyját, a nagy Lenin elvtársat, és miután
meghalt, szerettem a Sztálin elvtársat is, a szovjet
nép a mi édestestvérünk, tőlük jöttünk mi is
valamikor régen, onnan tévedtünk idáig, a mi édes,
szép magyar hazánkig.
Szóval térdeltünk a nyirkos tarlón, vártuk, hogy
mi lesz. A Herceg megint mondott valamit, aztán
elsütötte a pisztolyát az idegen kölyök mögött, az
meg eldőlt, mint a zsák. Akkor odaugrott hozzá két
gimnasztyorkás, talpra állították, de az megint csak
elzuhant. A Herceg ekkor megint mondott valamit,
de már nem mosolygott. Haza, azt mondja nekünk,
pasli damoj, meg hogy senki nem látott semmit,
nyilzja szmatrity. Futottunk vagy két kilométert. Azt
hittem, kiköpöm a tüdőm, mire megálltunk a régi
gátőrház mögött. Ott lihegtünk mind a kilencen, jó
ideig egyikük se tudott megszólalni. Medve kilesett
a fal mögül. Elmentek azt mondja. A mocskok. Ezt
nem tudom, ki mondta, akkorra már teljesen
besötétedett, a hangot se ismertem fel, hát mind
lihegtünk meg köpködtünk még. A régi gátőrház a
háborúban annyira elpusztult, hogy csak három
döngölt fala maradt, a köveket rég kiszedtük belőle
és hazahordtuk, mint az épen maradt gerendákat
is, mégis visszhangzott, ahogy dobogott a szívünk,
meg ahogy szuszogtunk. Mit gondoltok, kérdezte
aztán a Robi, meghalt? Mitől halt volna meg, mondom,
hát a csak levegőbe lőtt mögötte a Herceg,
nem hülye az, mondom, csak ruszki. Erre vagy
öten, hogy minden orosz hülye. Mondtam nekik,
hogy ha hülyék lennének, soha nem nyerik meg a
háborút. Kuss, azt mondja erre a Medve, menjünk
vissza, azt mondja, nézzük meg mi van vele, mármint
hogy az idegen gyerekkel. Senkinek nem
akaródzott menni, de ő erősködött, hogy nem
hagyhatjuk ott azt a fiút csak úgy, akkor se, ha nem
ismerjük. Végül a Robi azt mondta, elkíséri. Ezek
ketten mindig egy követ fújtak, pedig a Robi egy
kitelepített színész kölyke volt, a Medve meg rendes
parasztgyerek, csak az anyja volt városi, valami zongoratanárnő
vagy mi, nem is bírta a falut sokáig,
úgy mellbe rúgta a tehenük, amikor a Medve öt
éves volt, hogy nem bírták belőle kikezelni, és
tavaszra meghalt. Talán ezért barátkoztak össze,
mivel egyiknek se volt anyja. A Robié nem halt meg,
állítólag elköltözött, szóval disszidált, amikor a színészt
kitelepítették, ő nem jött velük hozzánk, Sármagyarosra,
nem is írt nekik soha egy sort se ide.
Na, elég az hozzá, hogy a Medve és a Robi visszamentek
a tarlóra, mi meg bevettük magunkat a
kocsmába. A kocsma persze zárva volt, mert a Lajos
bának korán kellett csukni valami rendelet miatt, de
a hátsó ajtón mindig be lehetett menni hozzá egy
pofa pálinkára, amit a pincében főzött, meg
savanyú bora is volt, elásott benzines hordókban
tartotta a méhkaptárok alatt. A kocsma ablakai be
voltak deszkázva, nem látszott ki az utcára, ha volt
bent valaki. Még meg se ittuk az első kört, amikor
a Robi meg a Medve visszajöttek. Na, mi van,
kérdeztük, mi van a gyerekkel? Semmi, azt mondja
Medve, nem volt már ott, csak a kerékpárja. Az
meg hogy lehet, kérdezte a Genya, mer az meg egy
ilyen lassú felfogású valaki, amúgy mokány, erős
kölyök, végigbukta a hat osztályt, mire kimaradt,
hiába volt az apja gyáros valamikor. Ez a Genya
még a Beásnál is hülyébb volt, de hát gondolom ezt
nélkülem is tetszenek az elvtársaknak tudni.
Teljes pontossággal már nem emlékszem, hogy
ki mit mondott akkor, de a prímet biztos, hogy a
Medve vitte, a Robi meg szekundázott neki, hogy
micsoda világ, ahol a félelembe belehal valaki.
Pedig nem tudhattuk, hogy az a gyerek tényleg
meghalt vagy mi lett vele. A szovjet elvtársak biztos
beszállították a városi kórházba, én ebben egészen
biztos vagyok, de nem mondhattam nekik, tetszenek
érteni. Azt is a Medve mondta, hogy Pesten
vannak valami gyűlések, meg hogy ez az egész
rendszer nem fog így maradni, majd meglátjuk, és
hogy ők is mehetnek majd középiskolára, meg hogy
a Robi apja újra a Nemzeti Színházban fog játszani,
mert nem a származás meg a párthűség számít,
hanem a tehetség meg a rátermettség, úgy hogy
még, azt mondja nekem, belőlem is lehet repülőmérnök,
hiába kulák az apám. Ilyesmit dumáltunk,
amikor az ávósok ránk törték az ajtót. Hogy aztán
mi történt, nem tudom, mert én beugrottam a pult
mögé, ki a raktáron az udvarra, át a kerítésen.
Tudtam, hogy apám agyonüt, ha belekeveredek. De
nem jutottam haza, mer az a kurva pap, akarom
mondani a Lőrinc tisztelendő elkapott, de mintha a
semmiből termett volna elő, szinte nekirohantam a
templom mögött. Mi van, azt mondja, fellököl, kis
barom, hova rohansz úgy? Hagyjon, mondom neki,
a kocsmában ávósok vannak, futok haza, magamra
húzzam a dunyhámat. A fenét haza futol, azt
mondja, rohansz a toronyba, harangozni. Nem én
vagyok a Beás, mondom neki, hát a Beás volt mindig
a csicskája, az harangoz meg söpri az udvart
meg ministrál nála, mer bevette a marha, hogy a
Krisztus színe előtt nem szégyen, ha valaki cigány,
sőt a cigányoknak külön mennyország van fönntartva,
cimbalommal meg tárogatóval. Ilyeneket
prédikált mindig az a lökött Lőrinc pap, nem
véletlen, hogy még azoknak a felét is kiszoktatta a
templomból, akik amúgy pedig még el mertek
volna járni. (Még mindig vannak ilyenek egyébként
náluk, akik eljárnak misére, nem értik, hogy a vallás
csak ópiuma a dolgozó népnek.) De akármit mondott
is a Lőrinc pap egyébként, mindig úgy tudta
mondani, hogy szinte delejezte az embert, így
szuggerálta vagy mi, másként eszem ágába se lett
volna neki harangozni akkor este. Esküszöm a Élő
Istenre és Lenin elvtársra, hogy szinte erőszakkal
kergetett fel a toronyba, és én, nem hogy félre
vertem volna, de alig húztam meg a kötelet, csak
úgy tessék-lássék, mégis megkondult a harang, így
félre kondult, tetszenek érteni, és rohantak a népek,
mintha tűz lenne, ki hogy volt, bundában,
gatyában, a Lőrinc atya meg zavarta mindet a kocsmába,
hogy ott ölik a magyart. Pedig nem ölték,
hát láttam, amikor visszamentem én is. Talán
leesett egy-két pofon, attól még nem dől össze a
rendszer, és a két asztal, meg az a néhány pohár,
ami össze lett törve, feldőlhetett véletlenül is, és az
ávós elvtársakon nem látszottak külsérelmi nyomok,
csak idegesek voltak és rosszkedvűek, ami elég
érthető, ha azt vesszük, hogy a fiúk nem akartak
nekik engedelmeskedni, ráadásul összeszaladt a fél
falu ellenük, vagyishogy nem ellenük, de azért úgyis
lehetett érteni. Ott volt köztük még az én apám is,
kinél karó, kinél villa, ki csak úgy, puszta kézzel,
meztélláb a gumicsizmában, de vagy hetvenen,
mintha lakodalom volna, és az államvédelmi elvtársak
kihátráltak a kocsmából, és eltávoztak, kérem.
Igen, az alezredes elvtárs fia vezette őket, a Tibor
főhadnagy úr. Csak azért mondok urat, mer ő
mondta mindig, hogy büdös kulákoknak ő nem
elvtársa. Igen, kérem, értem. Halott elvtársakról
vagy jót vagy semmit, igenis.
Hogy azután mi történt, azt megint nem tudom
pontosan, mer én nem lehettem ott másnap az
öreg színésznél, mer az apám otthon véletlenül úgy
meg talált ütni, hogy az orom akkorára dagadt,
hogy nem láttam ki a bal szememen tőle, és szégyelltem
volna úgy a többiek elé kerülni. Így csak
azt mondhatom, ami nekem is mondva lett, hogy a
fiúk, vagyis hogy a kitelepítettek, név szerint a Robi,
a Málnaszőr, a Pávaszem, a Genya, az Ákos nevű és
a Strici meg mi a faluból, szóval én meg Lobo és a
Beás és a Medve, szóval elhatároztuk, hogy elmegyünk
abba a szerencsétlen bálba, ami a városi
tiszti klubba lett hirdetve október huszonhar-
madikára. Szüreti bálnak mondták, mégis jelmezesnek,
állítólag a Herceg elvtárs akarta így, a lánya
miatt, aki aznap lett tizenhat éves. Azt mondják, a
tiszti klub főnöke, vagyis hogy a laktanyaparancsnok
alezredes elvtárs mindenben hallgatott a
Herceg elvtársra.
Azt a Medve találta ki, hogy mi is jelmezben
menjünk, nehogy felismerjenek, mikor az ávósoknak
visszaadjuk, amit vissza illik adni. Igen, én is
kaptam jelmezt, hát a Lear királynak, hiszen tudják
az elvtársak, így hívta mindenki, szóval az öreg
színésznek egész jelmeztára volt ilyen láncingekből
meg bugyogókból, és mikor megtudta, hogy nem
hetyegni akarunk, hanem hirigelni, akkor még bíztatott
is, hogy adjuk csak meg a kommunista
buláknak, hadd vessen ötágú csillagot a szemük.
Mer ez is tervbe lett véve, hogy versenyezzünk,
éjfélig ki mennyi nylonruhás városi bigét tud
megdönteni. Úgy volt, hogy csak éjfélkor vesszük
majd elő az ólmos botokat, boxert, ezt-azt, ki mit
tudott magának szerezni. Igen, tudtam róla, hogy a
Medvének revolverje is van, de azt nem tudtam,
hogy igazi. Állítólag az öreg Téglás Imre udvarán
találta, a trágya alatt, de én ezt nem hittem el neki,
hát hogy kerülne fegyver a trágya alá, hacsak nem
a németek hagyhatták még itt. Meg nem is olyan
pisztoly volt, hanem régimódi, mint amit az első
háborúban használt a nagyapám. Ha mindent
elmondok ilyen részletesen, akkor ugye kivisznek
Moszkvába, és lehet belőlem repülőmérnök vagy
repülős tiszt?
2.
A bálban aztán minden másképpen alakult,
mint ahogy terveztük, mégpedig az alezredes
elvtárs lánya miatt, akit Júliának hívtak, úgy is volt
öltözve, és gyönyörű volt, bár nekem a Herceg elvtárs
lánya jobban tetszett, nekem a hús a gyengém,
és a Szvetlána elvtársnőn bőven volt mit fogni, azaz
hogy lehetett volna, ha a Medve el nem hajt róla,
hogy a Dajkát ő nézte ki. Mer hogy a Szvetlána meg
Dajkának öltözött. Így indultak a jelmezversenyen
is, hogy Júlia meg Dajka, ami csak azért érdekes,
mert a Robi meg tiszta véletlenségből Rómeó lett, a
Medve meg Mercutio, valami színdarabból, amit
egy Sekszpír nevű angol írt. Ez állítólag híres nyugati
színdarab, arról van szó benne, hogy két ellenséges
család gyerekei egymásba szeretnek, és…
Bocsánatot kérek, csak gondoltam, hogy az elvtársak
esetleg mégse ismerik azt a polgári művet,
hiszen attól még lehet valaki képzett kommunista,
hogy sose járt színházban Meg azért is fontos ez a
rómeósdi, mer ezek úgy beleélték magukat a
jelmezük szerint, hogy tényleg egymásba zúgtak,
első látásra, mármint hogy a Robi az alezredes elvtárs
keszeg lányába, az meg vicaverza. Én tudom,
hogy a szerelem kispolgári dolog, nálunk nem is
volt ilyesmi soha, az apám szülei már kiskorában
kinézték az anyámat apámnak, nem volt apelláta,
össze is szoktak, mint az ő szüleik meg a nagyszüleik,
hetedízig. Szerelem, ha van is, ritka, mint a
fehér holló, én soha nem is láttam. Mégis emiatt
lettek aztán a bajok, vagyis hogy egy részük, mert
akkor még senki nem akart egy kis verekedésnél
többet, nem hogy forradalmat.
Robi és Medve együtt nézték a nylonruhás
városi bulákat. Szép volt a felhozatal jelmezes
bigékben is, csak úgy nyüzsögtek traktorista komszomolkák,
farkasra váró, árva Piroskák, görbe lábú
hirdető oszlopok, iksz-lábú Effel-tornyok, kitárt karú
tejcsarnokok, kiéhezett Krupszkaják és dajjerolt
Lomonoszov egyetemek. El lehet gondolni, hogy
kiragyogott közülük Júlia és a Dada, a városi színháztól
kölcsönzött, drága jelmezükben. Én a dajkát
kapom el, mondta Medve, te melyiket dajkálnád,
Robikám? Robi nem felelt, mintha nem hallotta
volna a kérdést. Úgy bámult ki a szemén, mintha
még sose látott volna nőt azelőtt. A Júlia meg őt
nézte, dettó. Egész végig együtt táncoltak, de
szinte nem beszéltek semmit, legalábbis amikor én
direkt mellettük sétáltam, meg táncoltam el, akkor
hallgattak, mint két csuka. Igazság szerint kicsit irigyeltem
őket, de gondoltam, nem fog sokáig tartani
nekik, mert a Robi éjfélkor előhúzza az ólmos
botot.
De nem lett verekedés, pedig az ávósok is ott
voltak, Ali Baba meg a negyven rabló vagy mi, ez
volt a jelmezük. De még nem lett éjfél, amikor az
alezredes elvtárs feloszlatta a bált, hogy Pesten
lázongás van, és azonnal menjen haza mindenki, és
kettőzött őrség lesz a laktanya körül meg összetartás
és kijárási tilalom. Mi el is indultunk haza,
ahogyan mondva lett, de ezek ketten, a Rómeó és
a Mercutio, szóval a Medve meg a Robi, ezek
bemásztak a laktanyakertbe, ahol ott volt az alezredes
elvtársék szolgálati lakása is. Ott füttyögtek a
kerítésen a lányoknak, hogy legalább az erkélyre jöjjenek
ki, aztán a Robi bemászott, és akkor elkapták.
Ezt megint csak úgy tudom, ahogy mondva lett
később, mert én nem voltam ott, akkor még nem.
A Medve csak később mesélte, hogy a Júlia kijött
végül az erkélyre, de akorra már megfogták a Robit,
így csak a Medvével tudott társalogni. Tudom, nem
szabadna ilyesmit mondani, de higygyék el, elvtársak,
hogy az a lány nem volt egészen normális. Azt
mondta Medvének, hogy bemászik a fogda rácsán
az ő Rómeójához, mert hogy éppen átfér még a
vasak közt, olyan kis vékonyka. Medve állítólag
megmondta neki, hogy hülyeség, ilyet ne csináljon,
de a csaj állította, hogy nem lesz belőle baj, mert az
apja őt még a pártnál is jobban szereti, és mindig
mindent megbocsát neki, és ha reggel majd látja,
hogy ő és a Robi annyira szeretik egymást, mint az
igazi Rómeó a Júliát, akkor majd megbocsát nekik.
Medve mindenesetre utánunk nyargalt, de nem ért
utol, csak már a templomban, hiába tudott olyan
nagyon futni.
3.
Az meg úgy volt, hogy a fiúkkal kábé fél kettőre
értünk vissza a faluba, hát látjuk ám, hogy a templomban
világos van. Na, ilyet még soha, csak karácsonykor,
ugye, az éjféli mise csökevényét máig
nem lehetett kiírtani. Ott volt a fél falu. Robi apja
hergelte őket ilyen fecskeszárnyas, fekete kabátban,
meg fehér nyaksálban, hogy Pesten forradalom
van, menni kell nekik is. Lőrinc tiszteletes próbálta
csitítani, hogy ez nem operett, de az embereknek
tetszett, amiket az öreg színész szavalt, forgatta a
szemét, és olyan rettenetes hangon üvöltözött,
ahogy még a tanító elvtárs se tudott, pedig az
csendőr volt korábban. Az emberek felugráltak a
padból, és kiabáltak, hogy elég, meg hogy le az
oroszokkal, vissza a földeket, ilyesmi. Ekkor ért oda
a Medve a hírrel, hogy a Robit elkapták a laktanyában.
Az öreg színész ettől teljesen begőzölt,
feltépte a mellén az inget, hörgött és vonaglott,
aztán hirtelen jeges nyugalommal megparancsolta,
hogy azonnal vissza kell a városba menni, és valahogyan
kerültek fegyverek is, én nem tudom, honnan,
de lettek karabélyok, pisztolyok, meg duplacsövű
vadászpuskák, és hát visszamentünk.
Medve futott elöl, mindenkit lehagyott, nem
véletlen, hiszen tetszenek tudni az elvtársaknak,
hogy maratoni sportolónak készült. Hajnalodott,
mire mi is a laktanyához értünk. Medve már fent állt
a falon, onnan győzködte az ávósokat, hogy adják
meg magukat, és nyissák ki a kaput. Hiába mondtuk
neki, hogy várjuk meg, amíg a felnőttek is
odaérnek, Medvével nem lehetett beszélni, csak
nyomta a süketet a kiskatonáknak, hogy ők is magyarok
meg mi is, aztán egyszer csak nagy kiabálás
lett a kerítésen belül, a Medve beugrott a kertbe,
lövések dördültek, azt hittük, miránk lő valaki, így
visszalőttünk, már úgy értem, hogy azok, akiknek
közülünk volt fegyvere, és akkorra értek oda a
faluból a felnőttjeink, de nem csak ők, mer a városból
is jöttek velük vagy hatvanan, valami teherautóval,
nekihajtottak a kapunak, az kinyílt, mind berohantunk,
a Lobo egyből felmászott az alezredes
elvtársék erkélyére, onnan meg az ereszcsatornán a
tetőre, és lefeszegette a nagy vörös csillagot, ami a
népek barátságát hirdette addig, és kitűzte helyébe
a magyar zászlót, aminek a közepéből a címer már
ki volt égetve, nem, kérem, nem tudom, ki égette ki.
Az ávós kiskatonák visszamenekültek az alakuló
térre, a tömeg utánuk, igen, voltak lövések akkor is,
de hogy ki lőtt, meg hogy kire, azt nem tudnám
megmondani, mert akkora üvöltözés meg kavarodás
volt, meg ráadásul még reggeli köd is, kész
csoda, hogy nem tettünk kárt egymásban, és hogy
nem lett több halott csak az alezredes elvtárs fia
meg a Medve.
Ezt megint nem tudom, csak úgy mondták később,
hogy az alezredes elvtárs még az éjjel Pestre
lett rendelve, ezért a fia vette át a parancsnokságot,
a Tibor főhadnagy úr, aki, mint tetszenek tudni,
nagyon komolyan vette a dolgát, és rettegtek tőle
még a pártbizottságon meg a faluban is, mert ha ő
jött beszolgáltatni, még a padlásokat is kisöpörtette,
és olyan pofonokat tudott adni, amiktől még
a Genya is hülyébb lett, pedig az már hülye volt,
ugye, azelőtt is. Szóval a Tibor főhadnagy úr ment
be a fogdába, mikor az őrség jelentette neki, hogy
éjszaka az udvaron elkaptak valakit. El lehet képzelni
a főhadnagy úr jogos felháborodását, amikor
meglátta a priccsen a húgát meztelenül, és mellette
a Robit. Azt mondják, mindkettőjüket a hajuknál
fogva rángatta ki az udvarra, hogy ő most statáriális
bíróság, és a Robit halálra ítéli. Ráparancsolt
a katonáira, hogy ott, helyben, mindjárt kivégezzék.
De a kis ávósok, ugye, azok is csak ilyen parasztgyerekek,
mint mi, hát nem túl képzettek még ideológiai
szinteken, hát vonakodtak neki engedelmeskedni,
mer más dolog valakit a pincében megverni,
és megint más az udvaron, mindenki szemeláttára,
csak úgy agyonlőni, miközben a Medve a kerítés
tetejéről üvölt nekik, hogy ők is magyarok, nekik is
van anyjuk, öccsük meg húgaik, meg hogy a
szerelem nem bűn, ilyesmik. Azt mondják, a Tibor
főhadnagy úr ekkor teljesen elvesztette a higgadtságát,
és a saját pisztolyával akarta a Robit fejbe
lőni, de a Medve rálőtt azzal az ócska mordályával,
persze nem találta el, de a főhadnagy úr céllövő
volt, és a Medve bezuhant a kertbe, vagyis az
udvarra, de felállt, azt mondják, és csak ment a
Tibor elvtárs felé, aki kilőtte rá az egész tárat,
miközben, azt mondják, a Medve csak vigyorgott,
kevés, azt mondja, a világ összes tölténye kevés,
hogy minket elpusztítson, minket nem lehet
legyőzni, köpte a vért minden szavával, én Mercutio
vagyok, a szabadság angyala, te meg ki vagy, senki.
És összeesett végül, a szerelmesek mellett zuhant a
földre, a Tibor főhadnagy úr meg csak lőtte, lőtte,
de nem volt már töltény a fegyverében, csak az
ütőszeg kopogott, majd én megmutatom, mondta,
állítólag, hogy én ki vagyok, nektek, koszosoknak,
én itt a rend vagyok, a törvény vagyok, az igazság
ökle, itt nem lesz anarchia meg lázadás, ez nem
Budapest, adjatok már egy géppisztolyt, barmok,
üvöltött a kiskatonákra, akik nem tudták, mitől rettegjenek
jobban, attól, amit látnak, vagy a saját
főhadnagyuktól, és hátrálni kezdtek, de a főhadnagy
úr utolérte őket, elvett egy dobtárast, visszafordult
vele és a húgára fogta, hogy egy ilyen-olyan
kurva nem fog szégyent hozni, majd ő megmutatja...
De nem tudta megmutatni, mert a Robi
rásütötte a Medve pisztolyát, és a főhadnagy úr
akkor összecsuklott, nahát, mondta, és arccal
lezuhant a földre.
El lehet képzelni, mit érezhettek a szerelmesek,
ugye, a lány bátyja lelövi a fiú legjobb haverját, a fiú
meg a lány bátyját nyírja ki… Nem, nem tudom,
mikor tűntek el onnan, mondom, hogy ekkorra ért
oda a tömeg, nem tudom, mi történt a kavarodásban.
Nem, lincselés nem volt, más nem halt meg.
A főhadnagy úr teste meg lett köpdösve, valakik
aztán felhúzták egy fára, ott lógott, holtan, fejjel
lefelé, kifordult szemekkel, csöpögött a vére, ötvenhat
csepp vér hullott ki belőle, megszámoltam,
kérem, mer én ott maradtam, hogy később levágjam,
és elkaparjam, ha már nem figyelnek, de a fiúk
gyanakodtak, mit akarsz vele, kérdezték, ezzel a
szeméttel, semmit, mondtam nekik, csak számolom,
mennyi vére van egy ilyen kommunistának.
Ez tetszett nekik, hagytak is számolni, én meg
számoltam, aztán, mikor már nem figyelt senki, levágtam
onnan, és eltemettem a nagy fagyalbokor
alá, a kerítés tövébe. Meg lehet nézni, biztos, hogy
még ott van. Medve testét a falusiak hazavitték,
hogy otthon temessük el, mint a forradalom hősét,
dísztemetéssel, mer akkorra már azt mondta mindenki,
hogy forradalom van, mint ahogy később
még a Kádár elvtárs is így nyilatkozott, és csak
azután lett mondva, hogy ellenforradalom.
4.
Lőrinc atya a templomban ravatalozta fel a
Medvét, két napig jártak oda mindenfelől az
emberek, virágokat hoztak, nem is tudom, honnan,
mert sokféle virág nem nyílik, ugye, októberben. Mi
is összegyűltünk a templomban aznap, amikorra a
gyászmise és a temetés meg lett hirdetve, és milyen
hülyeség, de még mind a jelmezünkben voltunk,
mer napok óta nem aludt senki se, nem is voltunk
otthon, járőröztünk vagy a rádiót hallgattuk a falusi
pártházban, amit elfoglaltunk, meg voltak mindenféle
gyűlések, ahova el kellett a városba menni, lettek
bizottságok, hogy megint földosztás lesz, ezen
persze összeveszett nálunk a fél falu, hogy ki milyen
földet kapjon vissza, valakinek muszáj volt tartani a
rendet, mert a parasztok egymásnak mentek volna,
még az apámat is meg akarták szúrni, pedig ő soha,
senkinek se ártott, csak dolgozott világ életében,
mégis megvádolták, hogy a legjobb földeket
akarja magának, meg vissza a lovait, szekereit meg
a cséplőgépét, csak ezért vállaltam, hogy én is nemzetőr
legyek, hogy megvédhessem a saját apámat,
ugye, elvtársak, ez csak nem bűn?
Na, Lőrinc atya ránk szólt, ott, a templomban,
hogy a gyászmise előtt menjünk haza átöltözni
fekete-fehérbe, ne maskarában adjuk meg Medvének
a végtisztességet. Már nem is tudom, melyikünk
mondta, lehettem éppen én is, hogy a halott
Medvén is jelmez van még. Ekkor jöttek elő azok
ketten az oltár mögül, mármint a Rómeó meg a
Júlia, hogy ők majd átöltöztetik, mire visszaérünk.
Alig ismertük meg őket, úgy le voltak fogyva meg
olyan sápadtak voltak. Hát ti, kérdeztem, éltek? Hát
azt hittük addig, hogy elvesztek valahol a nagy
kavarodásban. Robi azt mondta, féltek, hogy a
gyilkosság miatt bajba kerülhetnek, azért bujkáltak
az altemplomban, ahová a Lőrinc atya beengedte
őket. Mondom, hülye vagy te, Robi, hát az apád
égre-földre keres, a városi újság szerint te most egy
nagy nemzeti hős vagy, minden bizottságba be lettél
jelölve, mint a legbátrabb közülünk, pedig
igazság szerint te csak ezt a komcsi bulát akartad
magadnak, nem a forradalmat. Erre gyomron
rúgott, hogy összeestem. Hülye vagy, testvérem,
hülye vagy, nyögtem. Ne komcsi bulázz itt, azt
mondja, te tetű, ismerlek. Folyton törleszkedel,
súgsz-búgsz, mindenkivel, takarodj közülünk. Mit
mondjak, nagyon meg lettem bántva. Nem csak a
gyomrom fájt, hanem a szíve helye is. Mért bántol,
mondom, ez az igazság, nem? Mi bajod volt neked
a kommunizmussal, hát a kitelepítésnek évek óta
vége, mehettetek volna vissza, Budapestre, de ti
nem mentetek. Hova mentünk volna, hülye, azt
mondja, a lakásunk rég el lett orozva, az apám
semmilyen színpadon többet fel nem léphet, én ki
lettem tiltva az ország összes középiskolájából,
minek mennénk Pestre? De Lőrinc atya nem hagyta
a vitát kibontakozni, ebből is látszik, hogy a vallás a
népek ópiuma, az igazság nem számít se az
Istennek se a papoknak. Az atya azt mondta, a
szerelem az Istentől ránk mért legnagyobb csapás,
mégis szent dolog, ha rákerül a házasság pecsétje,
és hogy ő még a gyászmise előtt összeadja őket.
Na, mondom, más se hiányzik neked, Robi, ha
apád megtudja, kit akarsz elvenni, rád gyújtja a
házat. Mer tudni kell, hogy a Lear király valamiért
nagyon utálta az alezredes elvtársat. Pesten volt
valami ügyük még jóval korábban, erről nem sokat
tudok, csak azt hallottam, hogy az alezredes elvtárs
fenn dolgozott az államvédelemnél az útlevél
osztályon, és hogy állítólag ő adott útlevelet a
színész nejének, hogy az elhagyhassa az országot,
meg hogy a művésznő természetben fizetett érte.
Elég az hozzá, hogy az atya rám rivallt, hogy takarodjak
átöltözni, és hogy tartsam a számat.
5.
Járkáltam kinn a falu mögött, a tarlón galambok
mászkáltak, néha odébb röppentek, azt néztem,
ahogy fékeznek a faroktollaikkal, amikor leszállnak,
azon gondolkodtam, hogy lehetne ezt megcsinálni
a repülőgépekkel, hogy azok is szinte helyben
ereszkedjenek le az anyahajókra. Engem az ilyen
műszaki dolgok igen érdekelnek, órákig el tudok
ilyesmin töprengni. Nem is tudom, hogy tévedtem
közben a városi útra, de egyszer csak ott voltam a
főhadiszállás előtt, szóval a laktanyánál, már bent a
városban… Éppen jött ki a kapun a színész, ilyen
haragos, szemöldökös arccal, mint aki vérig lett
sértve. Köszönök neki, mondom, mi a baj, mester?
Szerette, ha így szólítják, a művészurazást nagyon
nem bírta. Azt mondja, ezek odabent szart se
érnek, hiába mondtam nekik, hogy az ávós disznót
újra itt eszi a fene, senkit nem érdekel. Melyik ávós
disznót, kérdeztem, erre azt mondja, hogy a Júlia
apja, vagyishogy az alezredes elvtárs felkereste őt a
faluban reggel civil ruházatban, hogy hol van a
lánya, hol van a családja. Volt pofája tőlem kérdeni,
azt mondja a színész, tőlem, döngette a mellét, aki
az egyetlen fiamat vesztettem el a haza oltárán. Ne
tessék idegeskedni, mondom neki, Robi nem
veszett el, ott van a templomban, éppen nősülni
készül. Na, rohant ám egyből vissza a faluba. Én
meg gondolkodtam, hogy mit, hogyan tovább,
mert ilyen erős kettősség volt már akkor bennem,
de meg mindig is, hogy mi is a helyes, mit is kell egy
tiszta lelkületű fiatalnak tenni. Nem könnyű tisztán
látni a zűrzavarban annak, aki nem mehetett
középiskolába, hiába voltam kitűnő az elemiben.
Mer egyfelől ott az apám, ha kellett, ha nem, folyton
vert, mintha rajtam akarná kitölteni a fájdalmát,
amiért mindent elvettek tőle. Semmije nem
maradt neki a tulajdonában, a fél téesz az ő lovait
hajtotta, az ő gépével csépelt, az ő földjén, és
mégse. Ő nem értette meg, hogy a közösség
fontosabb az egyéniségnél, meg hogy minden a
dolgozó népé, azt meg én nem értem, hogy mér
lettem én a népből kitiltva a saját apám végett.
Mondom én, azt mondom, a lényeget magyarázom
éppen, hogy mi késztetett ennek a vallomásnak
az önkéntes megtételére. Hogy világéletemben
egyedül voltam, mer a faluból velem jóformán csak
a kitelepítettek álltak szóba, meg a két cigány, a
Lobo és a Beás, na meg a Genya, de hát ő hülye. De
ők is inkább csak megtűrtek, egyikük se kedvelt,
mer én mindig csakis az igazat mondtam, hogy
vannak jó oldalai a kommunizmusnak, meg hogy
az oroszok a legnagyobb nép a földön meg a legerősebb,
és igyekeztem szót érteni a Lőrinc atyával
is meg a párttitkárral, aki azelőtt bakter volt, de igenis
értelmes ember, hat gyerekkel, és moziba jártam,
és loptam magamnak tankönyveket a gimnáziumból,
hogy otthon tanulhassak. De velem mindig
így van, hiába igyekszem, hiába fordulok erre-arra,
mindig belém marnak. Mit csináljak én most? Hova
forduljak?
Ezeken morfondíroztam, mikor jöttek a laktanyaudvarra
ilyen szedett-vedett városi nemzetőr
félék a híd felől, jelenteni, hogy a híd alá lett általuk
aknázva, így ha jönnek az oroszok arról, hát repülnek.
Kint tárgyalták ezt az udvaron, az ideiglenes
laktanyaparancsnok, egy asztalos egyébként,
onnan dirigálta a géppuskafészket, amit az erkélyre
csináltak, hogyha mégis átjutnának a folyón valahogy
a ruszkik, hát lehessen védeni a kaput elölről.
Mer ha hátulról jönnek, mondja az asztalos, akkor
baj lesz, ott gyengék vagyunk, azt mondja. Kéne
egy járőrt küldeni a kamuti útra, azt mondja, de így
is kevesen vagyunk. Majd én, mondom neki, ha
kapok egy biciglit vagy egy motrot, kimegyek oda,
és ha arról jönnének a ruszkik, megjelentem. Eredj
haza öcsi, azt mondja, anyádhoz. De nagy szerencsém
volt, hogy még mindig a láncingemben meg
a bugyogómban voltam, mer az egyik nemzetőr
rám ismert, fasza kölyök ez, azt mondja, az elsők
közül való, itt volt az ostromnál, azt mondja, láttam.
Na, megkaptam a motrot, egy százhuszonötös
Csepel Danúbiát, világéletemben ez volt az
álmom. Tudol vele bírni, kérdi a parancsnok.
Nagyon bíztam hozzá, hogy sikerülni fog, mer filmen
már tizenötször láttam, hogyan kell berúgni,
meg a sebességet. Kicsit kacsázva ugyan, de elindultam
vele. Hamar belejöttem. Mint a szél, úgy
repült a Csepel. Jöttem-mentem vele, a városban
forogtam, forgalom semmi, se jármű se ember,
mondom, mi ez, mindenki disszidált vagy valami
járvány van? Aztán eszembe jutott, hogy jönnek a
szovjet elvtársak, tankkal, állítólag. Na, mondom,
azt azér megnézem, mer a tank is a kedvencem, a
téötvennégyes, a lövegtornya, a meghajtása, minden.
Hát ahogy befordulok a kamuti útra, kit ütök
el majdnem? Alig ismertem meg az alezredes
elvtársat, mer civilben volt, ilyen lódenkabátban
meg sárga cipőben, nyakig borostásan. Húha,
mondom neki, tessék futni gyorsan, mer a lánya
most esküszik nálunk a templomban. Anyáddal
szórakozz, hülyegyerek, azt mondja, nekem nincsen
lányom. Jól van, mondom, ha nincs, akkor
nem is lesz, mer a Lear király fia veszi el, mégpedig
papi áldással. Erre felordított, mint akit gyilkolnak,
ide a motorral, azt mondja, lefoglalom. Na, nem
vártam meg, hogy rám tegye a kezét, mer akkorra
már nagyobb dolgokra gondoltam, hogy hős
lehetek végre, igazi hős, mint a szovjet pionírok a
filmeken.
Kihajtottam a kamuti útra, aztán fel a gátra,
körbe, vissza a hídhoz. Nem mondom, be voltam
gazolva, hogy alattam is felrobbanhat, de nem robbant
fel, simán áthajtottam rajta.
Tényleg tankkal jöttek a szovjet elvtársak, hét
tankkal. Már a téglagyárnál jártak, mikor megláttam
őket. Az első lövegtornyában a Herceg elvtárs
állt, ő vezette őket. Megálltam előttük, feltartott
kézzel. Mi van, azt kérdezte, sto tü hócses, durák?
Még szerencse, hogy ennyit megértettem. Pomogáty,
mondtam, bumm, bumm, nem szabad a
hídra! Üvöltenem kellett, mer a tankok nagyon
dübörögtek. Mégis megértette. A híd, azt mondja,
alá van aknázva? Kézzel-lábbal mondta, én meg
bólogattam. Na jó, azt mondja, malagyec, szpaszíba.
Nem tudom, honnan volt annyi lélekjelenlétem,
hogy megmondjam neki a nevemet, meg hogy
repülőmérnök akarok lenni, ha lehet. Haraso, azt
mondja, inzsenyér szamaljot, tovoriss, és tisztelgett.
Esküszöm, hogy így volt, meg lehet kérdezni a
Herceg elvtársat, ő tanúsíthatja.
6.
Nem, arról megint csak elmondásból tudok,
hogy mi volt közben a templomban. Állítólag, ezt a
Beás mondta el, aki nem hazament öltözni, hanem
az atyától kapott egy karinget, hogy ministráljon
meg harmóniumozzon az esketés alatt, szóval
állítólag már éppen az igennél tartottak a szertartásban,
mikor megérkezett a Lear király, hogy
nem engedi a fiát egy komcsi kiskurvához, bocsánat,
így mondta, aztán az alezredes elvtárs is
odaért, ő meg a lányát ráncigálta, mégis kimondták
az igent meg az áment, és a Beás játszotta a harmóniumon
a nászindulót, ezek meg, az apák,
átkozódva kirohantak onnan, hogy kitagadják őket,
meg hogy lesz még ennek böjtje, és hogy érvénytelen
a templomi házasság, sose lesz hivatalosan
anyakönyvezve. Akkor a Lőrinc pap adott a Robinak
két arany gyertyatartót, hogy vigyék el a Vatikánba,
meg valami írást is adott nekik róla, hogy kihez
vigyék, volt neki ott valami retyerutyája. Jobb lesz,
azt mondja nekik, ha elhagyjátok ezt az átkozott
országot, itt sose lesz béke, meneküljetek, vigyétek
a lángot. Hogy miféle lángra gondolt, azt a Beás
nem értette, de hát minden cigány hülye. Ezek ketten
meg csak civakodtak, a csaj el akart menni, a
Robi meg nem, hiába mondta a Júlia neki, hogy ha
itt maradnak, akkor bajba kerülnek, mint abban a
darabban a megírt szerelmesek, ő érzi ezt. Még
akkor is civódtak, mikor odaértem.
Nem sokkal utánam jött be Herceg elvtárs lánya,
hogy adjuk meg magunkat az édesapjának, és
hagyjuk el a templomot azonnal, senki nem fog
bűnhődni, de ha nem megyünk, akkor lőni fognak.
Lőrinc atya azt mondta, nem hiszi, hogy az isten
házába be mernének jönni, mégis így lett később,
bejöttek a tankok, és minden úgy lett, ahogyan az
a Sekszpír nevű angol megjósolta, meghalt Rómeó
és meghalt Júlia is, meg még hárman a kitelepítettek
közül meg a faluból a hülye Genya is. Így történt
az egész, és nem csak azért mondtam el őszintén
az elvtársaknak, mert ez az én népi kötelességem,
hanem hogy tudja meg mindenki, a tőlem fiatalabbak
is, mennyit ér ötvenhat vércsepp.
Ennyit, elvtársak, ennyit.